Gondolatok a király ezüst kürtjéről

A kürt “felfedezése”

Rab János barátom hívta fel a figyelmemet egy közintézmény irodájának falán lógó képre, melyen a Szent László Herma látható. A kép különlegessége, hogy a Herma nyakában egy aranyozott ezüst kürt függ (1-2. kép).

1. kép A Herma a kürttel

2. kép A Herma kürttel, oldalnézet

Jelenleg ez a kürt nincs a Herma nyakában, és bizony az emlékezete is meglehetősen megkopott az elmúlt évek során. A győriek nagy része nem emlékezik már rá. Nyomozásba kezdtem, hogy kiderítsem, mikor kerülhetett az ereklyetartó nyakába a kürt, mikor és vajon miért távolították el róla, és mi a szerepe, jelentősége Szent László király hazát-nemzetet védelmező küldetésében.
Először a 2007-es évben a Szent László Herma Győrbe kerülésének 400. évfordulója alkalmából kiadott könyvben néztem utána. A szép kiállítású album közöl egy képet a kürtről, de egy szűkszavú mondat kivételével: „ezüst szarv, mely egykor a Herma nyakában függött” (Kiss T. – Székely Z. 2007, 58. oldal) érdemben nem foglalkozik vele. Tovább keresgéltem. Élve modern korunk vívmányával, a világháló keresőjében próbáltam nyomra lelni. Így sikerült rátalálnom Dukrét Géza nagyváradi nyugdíjas tanár, helytörténet kutató írására, amelyben városa történetének ismertetése során szót ejt Szent László király váradi sírjáról és tiszteletéről. Ebben a szövegben találtam az alábbi sorokat:
„A sír fölé oltárt emeltek. Röviddel a szentté avatás után elkészítették fejereklyetartó mellszobrát (hermáját), ezt kürtje és csatabárdja mellett őrizték a székesegyházban a 15. század végéig.” (Dukrét Géza, internet)
Ahogy mondani szokás, vérszemet kaptam. Ha Dukrét tanár úr igazat ír, akkor a kürt igen régi hagyományként kapcsolódik Szent Lászlóhoz és a Hermához, már Váradon – a másik, jóval ismertebb jelkép értékű tárgy, a csatabárd mellett – megjelenik. További utalások felkutatásába kezdtem és sikerrel is jártam. Magyar Zoltán néprajzkutató könyvében találtam egy, a fenti idézettel összecsengő mondatot:
„Koporsóján kívül, de sírja mellett, esetleg a sekrestyében őrizték nagy, kétélű csatabárdját, továbbá ezüstkürtjét, amellyel vitézeit csatába szólította.” (Magyar Zoltán, 1996, 51-52. oldal)
Ebben a mondatban újabb információt találunk a kürtre vonatkozóan: ez egy harci kürt, mely a vitézeket hívja a haza védelmére. Egy olyan jelentőségű védőszent esetében, mint László király, ez a harcba hívó, ébresztő feladat nyilván kiemelt jelentőségű. És ezüstből van ez a kürt, tehát nemesfémből, a Hold fémjéből, így szerepe szakrális feladatkör, vélhetően a harc is, amelybe elhív, amelyre felébreszt, szakrális jelentőségű, spirituális küzdelem. De nézzük tovább az idevágó idézeteket:
„Naprágyi 1602-ben pozsonyi prépost lett és 1605-ben a prépostsági leltár már 10(?) nagy világos koronájú ezüstfejet és egy ezüst szarvat említ, amelyet Szent László háború idején viselt: ezeket Nagyprági Főtisztelendő elvitte. Ő ugyanis 1607-től győri püspök lett.” (László Gyula, 1977, 385. oldal)
László Gyula tanulmányában már a Váradból Győrbe tartó útról olvashatunk. A kürt „ezüst szarv” néven itt is felbukkan. Megerősítést nyer, hogy itt egy háború idején szerepet nyerő különleges tárgyról van szó. Fontos megemlíteni, hogy a szerző konkrét leltári adatra hivatkozik, tehát itt már nem csak szájhagyomány, hanem írásos bizonyíték is felbukkan, mely a kürt létezését igazolja.
A kürt Karácsonyi János egyháztörténész művében is megjelenik. Itt is az az időszak szerepel, amikor Náprági Demeter Erdélyből magával viszi a Szent Lászlóhoz kapcsolódó kincseket.
„Ezt az időt felhasználta Náprágyi és 1600. május 18-án összeíratta székesegyházának felszereléseit. Ezek között első helyen állott „Szent László fejetartója ezüstből az ő ereklyéivel és négy aranyos virágú ezüstkoronájával”. Azután következett egy nagy, aranyozott ezüstkereszt, egy ezüstfüstölő ezüsttömjéntartójával és kanálkájával együtt, egy ezüstszenteltvíz-tartó, egy ezüsttálca a pap kézmosásához, Szent László ezüstkürtje, két aranyozott ezüstgyertyatartó és két aranyozott ezüstszarv. Megjegyzi ezek után az összeíró: „Mindezeket a főtisztelendő püspök bizonyosabb helyre vitte el a közelgő háború veszedelme miatt.” (Karácsonyi János, 2006, 113-114. oldal).
Az említett leltár Gyulafehérváron készült, ahol a Herma és a többi kincs 1557-től 1600-ig tartózkodott. Itt is megtaláljuk a felsorolásban a kürtöt. Figyelemreméltó, hogy csupa szakrális tárgy, szertartási kellék (kereszt, füstölő, tömjéntartó, szenteltvíz-tartó) között említődik. Ez is azt erősíti, hogy az ezüstkürt szakrális szerepet játszik Szent László király hagyományában.
A kürtöt megemlíti Molnár V. József néplélek-kutató is, „A táltoskirály” című tanulmányában:
„Szent László királyunk e hon címere, kalásza, az új minőség elhívott testesítője: innen fejereklyéje, s annak kitüntetett tisztelet csakúgy; de rákságra, Holdra utal ezüstkürtje is, amely vitézeit csatára szólította, amelyet koporsóján kívül, a sír mellett őriztek nagy kétélű ezüstösen csillogó csatabárdjával együtt…” (Molnár V. József, 404. oldal)
Ebben a gondolatban erőteljes hangsúlyt kap, hogy az ívesen hajló ezüstkürt a Holdat és annak otthonát, a Rák állatövi jegyet idézi meg. Ez Szent László ideje, hiszen június 27-én találjuk ünnepét. Egyben a másokért hozott önzetlen áldozat nagyon magas erkölcsi szintet igénylő cselekedetének idő-színe ez a jegy. Láttuk, hogy László, a „leszálló” a krisztusi példát hozza testközelbe a magyarság számára.
Összefoglalva az idézetek tanulságait, bizonyosnak vehetjük, hogy a kürt igen régóta, sok évszázada tartozik a Hermához és Szent László örökségéhez. Egyértelműen szakrális szerepű tárgy, melynek feladata az ébresztés, az alvó, kábult tudatból az éber, világos, nappali állapotba segítés, ugyanakkor – látszólag ellentmondásos módon – a Holdat, az éjszakai világítót is megidézi. Ennek kapcsán ne feledkezzünk meg arról, hogy a Hold- és Nappálya metszéspontjainál jelenik meg a két különleges szerepű bolygóféleség, a Felszálló és Leszálló Holdcsomópont.
Vajon mióta függött a kürt a Herma nyakában, és vajon mikor – és ugyan kik, miért, és főleg milyen alapon, miféle felhatalmazással(!) – vették le róla? A kérdés első részének megválaszolásához a 1-4. kép nyújt segítséget. A 3. kép László Gyula könyvében található a következő aláírással: „A herma az 1930-as helyreállítás előtt”. A 1. és 2. képről pedig a fénykép minősége alapján azt feltételezhetjük (fotóművész ismerősöm megerősítésével), hogy a 80-as években készült.

3. kép A Herma a kürttel (László Gy. nyomán)

4. kép Festmény Szent Lászlóról 18. (?) sz.

Ebből az következik, hogy a kürt feltehetően hosszabb ideig folyamatosan a Herma nyakában függött. További időtávlatot nyit meg az a Szent Lászlót ábrázoló festmény, melyet a nagyváradi püspökségen őriznek, és egy filmfelvételből kimásolva tudom itt bemutatni (4. kép). Legjobb tudomásom szerint a XVIII. században készült. A barokk lombos korona, és a sodronyzománcos mellrész trapézokból álló mintázatát követő viselet egyértelműsíti, hogy a művész modellje a Herma volt. Nyakában pedig – két figyelemreméltó érme társaságában – ott láthatjuk a kürtöt. Így kijelenthetjük, hogy minden valószínűség szerint az ezüst kürt évszázadokig – már a győri tartózkodás idején – László király hermájának nyakában függött, fontos tartozékként.
Ennek ismeretében még elgondolkodtatóbb, hogy vajon miért távolították el onnan? Megpróbáltam ennek is utánajárni. Az első megdöbbentő meglepetés az volt, hogy a kürt eltávolításáról semmiféle feljegyzés, konkrét adat nem lelhető fel. Nincs dokumentálva, hogy mikor történt ez az esemény, kinek az utasítására, kit értesítettek erről, és milyen indokkal tették. Több olyan győri szakemberrel is beszéltem, akiknek hivatásuk és azon belüli szakterületük kapcsán is illene tudniuk a kürt sorsáról. Semmilyen érdemi információval nem tudtak szolgálni. Egyedül a győri bazilika idős sekrestyése emlékezett arra, hogy valamikor a „rendszerváltozás idején” vették le a kürtöt Szent László nyakából. A miértre ő sem tudott válasszal szolgálni.
Mindenestre elgondolkodtató, hogy a magyarság egyik legértékesebb szakrális kincséhez úgy lehet hozzányúlni, önkényesen levenni róla hozzá szervesen tartozó elemeket, hogy a környezetében élő közösség lényegében észre sem veszi, és némán tűri az efféle beavatkozásokat. És a kürt mint láttuk, bizony éppen az éberségről szól. Úgy érzem, itt megint sikerült elaltatni bennünket…
Rövid kitérőnek, ellenpontozásként szeretném felidézni azt a jeles alkalmat, amikor 1790-ben, hosszabb bécsi fogság után a Szent Korona hazatérhetett Magyarországra. Amerre utazott, mindenütt hatalmas lelkesedéssel és tisztelettel fogadták. Így Győrben is, ahová február 19-én érkezett meg. A nagy eseményt korabeli beszámolók alapján Péter Tamás győri levéltáros dolgozta fel „A Szent Korona mint nemzeti jelkép” című könyvében. Ebben olvashatjuk Péczeli József református lelkész és költő leírását:
„Nem eshetett meg eggy kis zűrzavar nélkül ezen örvendetes tisztesség-tétel, mert a kapun való által-menetelben a Nemesség azt kívánta, hogy a Korona a Városnak főbb utszáin vitetvén, az Öreg-templomba helyheztessék, a Papság pedig a Nemességnek engedni nem akarván, a kaputól eggyenesen a Várba törte rövidebb útját. Fel-érvén a Korona a Püspök épületéhez, midőn már szinte le-vétetett volna, ott termett a Nemesség, és meg-tsalattatásán való meg-illetődéssel felkiálltott nagy szóval: Nem engedjük! Nem engedjük az Öreg Templomban vagyon a helye, azon az oltáron, ahol Sz. László Király Koponyája tiszteltetik a melly Főn valaha már ez a Sz. Korona megnyugodott. Melly kívánságát a Nemességnek a Korona Őrzők jóvá hagyván, ezt a drága Kintset ki-tették a tisztelettel oda járuló népnek élő szemeivel való nézésére.” (Péter Tamás, 2007, 58. oldal)
1790-ben a nemzetet képviselő nemességben még volt elegendő éberség és határozottság ahhoz, hogy felemelje szavát, és ellenálljon akkor, amikor a papok önkényesen el akarták zárni előlük a Koronát, megtagadva ezzel a méltó tiszteletadás lehetőségét. Úgy látszik 1990-ben már se nemességünk, sem éberségünk nincs elegendő…

A kürt hagyománya a magyarság történetében

A kürt pedig igen fontos részét képezi a magyarság, és általában a lovas íjfeszítő népek hagyományának. A témában kitűnő könyv jelent meg, szerzője Csajághy György zene- és hangszertörténet kutató, „A Lehel-kürt. A lovas népek kürtjei, rangjelző ivókürtjei és a „Lehel-kürt” címmel. Az egyik fontos kérdés, melyet Csajághy György is részletesen elemez művében, a kürtök többféle, különböző, de egymást kiegészítő szerepköre. Ezek a következők: 1. harci kürt – csatába hívó, ébresztő szerep. 2. ivókürt – rituális célú ivás, szertartás, szerződés, vérszerződés alkalmával. 3. rangjelző szerep. Csajághy György írott források, konkrét kürtökre vonatkozó feljegyzések tanulmányozása alapján jut arra a következtetésre, hogy az egyes funkciók lényegében át is fedhették egymást – így a híres Lehel kürt esetében is. A részletekre itt nem térhetünk ki, de egy összegző idézetet érdemes ideemelni a könyvből:
„Nos, tehát: a jászberényi kürt vajon csak méltóságjelvényként és ivókürtként (szertartás-rhytonként) volt-e használatban? Vagy csak rituális, pusztán jelzés értékű „tartalommal” bíró módon (de nem valódi jelzőhangszerként!) megfújható, hangot is adó, „jelképes” kürtként szolgálta a hajdani magas rangú gazdáját? Ezeket a kérdéseket egyelőre nem zárhatjuk le végérvényesen. A lehetséges szempontokat körültekintő módon figyelembe véve, mégis csak az a gondolat látszik határozottan körvonalazódni, hogy nem ilyen, vagy olyan kizárólagos használatról lehet szó. Miután a kürtöt kétségkívül meg lehet szólaltatni (s feltételezhető, hogy ez a kürt készítésének idején is így volt), valamint inni is lehetett belőle, így könnyen lehetséges, hogy a kürt mindhárom fontos szerepet betölthette. Lehetett tehát méltóságjelvény, ivókürt és egyben szimbolikus „hangszer” is, mely kifejezetten rituális céllal (nem hadi kürtként) meg is szólalhatott, valamely hangot adhatott. E kiegyenlítő megoldás mellett szól az, hogy a használat módjai nem zárják ki egymást. A kürtnek a – látszólag – többféle célt szolgáló felhasználása ugyanis lényegében azonos gyökerű.” (Csajághy György, 2005, 92. oldal).
Erősítsük meg ezt Makkay János régész soraival:
„Nincs tehát olyan szempont vagy adat, amely kizárhatná, hogy a katonai rendeltetésű (ivó)kürtöknek nem lehetett egyúttal szertartási (rituális) és egyéb szimbolikus, például rangjelző szerepe is. (…) A Krónikaszerkesztés Árpád-kürtje egyúttal kétségtelenné teszi, hogy a harci kürt és az ivókürt egybeesett. Árpádnak az ivókürtre tett esküje vagy fohásza egyúttal azt is bizonyítja, hogy a harci kürtnek valóban volt szertartási és rituális jelentősége.” (Makkay János, 2009, 89. oldal)
Ipolyi Arnold pedig ezt írja a Magyar Mitológia című művében:
„Különösen jőne ismét elő a magyaroknál áldozati edényül a kürt, mi még sokkal eredetibben áll az áldozati serleg helyébe. (…)A kürt ekkép az egyszerű eszköz, mely ivó edényül, áldozási eszközül és hadi tárogatóul szolgál a népnek, a két utóbbi tekintetben idővel kitünőleg szent, istentiszteleti célra szentelt tárgyul lesz.” (Ipolyi Arnold, 1854, 533. oldal)
Érdekességként lássunk két képet, melyek íjfeszítő (szkíta, illetve szarmata) műveltségek köréből származó szobrokat ábrázolnak, melyek kezükben, mellkasuk előtt, a lelkiség szintjén kürtöt tartanak (5-6. kép). Ezek az ábrázolások azoknak a rituális szobroknak a köréhez tartoznak, melyek hatalmas tömegben találhatóak a sztyeppén, és hajdan a magyar Alföldön is nagy számban álltak, a Kárpát-hazába viszonylag későn, a XIII. században betelepülő kunok hagyatékaként. Ezek a szobrok mellük vagy hasuk előtt többnyire edényt tartanak, melyet a kutatás egyértelműen áldozati célzatú kehelynek azonosít. A szkíta örökséget hordozó népek szent ivóedényéről, „Grál”-kelyhéről van szó, mely a mi két szobrunkon ivókürtként jelenik meg.

5. kép Szkíta kőszobor (Csajághy Gy. nyomán)

6. kép Szarmata kőszobor (Obrusánszky B. nyomán)

Miért lehet alkalmas a kürt arra, hogy szent edényként, áldozati szertartás különleges eszközeként jelenjen meg? Egyrészt mint fúvós hangszer, megszólaltatása a tüdőből, a lelkiség szintjéről indított levegőáramoltatással függ össze. A lélegzet és lélek szavunk összefüggése nyilvánvaló. A kürt hangjának forrása a lélek maga. A kürt hangja összehívja, egybe gyűjti, egyesíti a rokon lelkeket, az együvé tartozó nemzetségeket. Nem véletlen, hogy Anonymus krónikájában, a bolgárok elleni harc leírásánál kiemeli a kürtös Lél vezér szerepét, akinek nevében szintén a lélek szó található.
Másrész már szóba került, hogy az ívesen hajló kürt megidézi a sarló alakú Holdat. A KüRT és a HoLD szavak mássalhangzó váza is megfeleltethető egymással (K/H – „köhögő”, R/L – „jelíró”, T-D – „tudós”). A Hold pedig – erről is volt már szó – a Rák jegyének uralkodó bolygója. Csajághy György említi a sumér műveltség egyik fúvós, kürt jellegű hangszerét, melyet „siim”-nek, akkád nyelven „saddu”-nak neveztek, és melyről Francis Galpin angol kutató a következőket írja:
„Egy mási akkád név a Saddu, melynek értelme – mint arra BAUER rámutatott – valami hasonlót tartalmaz a Hold és a Jupiter bizonyos megjelenési formáihoz, valószínűleg azok fázisait mutatja, melynek során (ezek az égitestek – Cs. Gy.) félkör, azaz kürt alakúak.” (Csajághy György, 2005, 19. oldal)
A Hold és Jupiter együttes felbukkanása már nagyon határozottan utal a Rák állatövi jegyére, hiszen ebben jelentkezik együtt ez a két bolygó, előbbi uralomban, a másik erőben van benne.
Még egy rövid idézet Csajághy György kitűnő tanulmányából:
„A nagyméretű szarvasmarha-tülökből készült kürt használatát a magyar pásztorhagyomány őrzi. A nemritkán gyönyörűen faragott, ősi motívumokkal gazdagon díszített szarukürtöket hajdanán leginkább a szilaj ökör (szürkemarha) szarvából alkották a pásztorok. A szilaj bika szarva ugyanis – noha vaskos és nagy öblű – általában (és viszonylagosan) rövidebb méretű, míg a tehén-tülök gyakran hosszabb, de vékonyabb.
Az (ivartalanított bikaborjúból felnőtt) ökör szarva azonban megfelelően vastag, valamint jóval hosszabb a bika és a tehén tülkénél, olyannyira, hogy néha valóban tekintélyt parancsolóan hatalmas (természetesen a kézi használat lehetőségeit figyelembe véve), s így különösen alkalmas arra, hogy kürt készüljön belőle.” (im. 41-42. oldal).

Az Ökör pedig éppen a Rák keleti megfelelője a csillagbölcselet hagyományában. Többszörösen megerősítettük, hogy a kürt és a Rák jegy között szoros összefüggés van. A Rák jegye a legmagasabb szintű áldozat, az önként vállalt önfeláldozás színtere. Mindez így már teljesen érthetővé teszi, hogy miért játszik döntő szerepet az íjfeszítő népek hagyományában a kürt.
A 7. képen egy méltán híressé vált – a Krímből, a Kul-oba kurgánból származó – szkíta aranykincset láthatunk, a közös kürtből ivó, minden bizonnyal testvéri szerződést megkötő férfiak ábrázolását. A két vértestvérré váló ember a fej magasságában, a szellemiség szintjén eggyé válik. Tudjuk – többnyire görög forrásokból, gondolok itt Dandamis és Amizok történetére (Télfy János, 2001, 108-109. oldal) – hogy a vérszerződés olyan köteléket jelentett, melynek értelmében a másik fél megvédelmezése, megmentése olyan kötelezettség,
melyet akár saját testi épségünk vagy életünk feláldozása árán is meg kell tennünk. Az önfeláldozás erényéről van szó, melynek birtoklásához az emberi természet és viselkedés hétköznapi szintjét meg kell tudni haladni. A Halak világkorszakában viszont ennek az erkölcsnek a megtanulása és gyakorlása válik megkerülhetetlen feladattá. Ugyanis az ún. Vízöntő-paradoxon jelensége és ennek folyománya, az idő-szakadék (erről részletesen ld. Pap Gábor ide vonatkozó írásait) veszélyes zónája nem enged más választást az emberi faj számára, amennyiben egyáltalán meg akar ember-arcú létezőként maradni. A példát pedig ehhez a korszak kezdetén földre születő Jézus Krisztus, a Megváltó szolgáltatja. A jézus-krisztusi, többletdimenziót nyitó minőséget újfent Pap Gábor tárgyalja részleteiben (Pap Gábor, 1999, ill. 2009, 188-190. oldal). Ebben Jézus az „egyező”, Krisztus pedig a „keresztező” lét-tendencia képviselője. Figyeljük meg a két szkíta testvér lábtartását: a bal oldali az egyező (párhuzamos), társa a keresztező vonalak képletét rajzolja ki. Mintegy jelezve, hogy a szkíta erkölcs a krisztusi, megváltói életpéldának mintegy előfutára, előképe. És a beavató, szellemi impulzust a szertartási edényként szolgáló kürtből merítik. Ebből érzékelhetjük, milyen sorsdöntő szerepe van a kürtnek a szkíta és szkítautód népek hagyományában és küldetésében. Így a küldetést minden erejével vállaló Szent László király esetében is! Annál is inkább hiányzik a szellemiségét hordozó Herma nyakából az ezüst kürt…
De nézzük tovább! Vajon hol bukkan még föl a kürt hagyományunkban?

A meotiszi leányrablás mítosza

Hagyományunk egyik máig legelevenebben élő mondája Hunor és Magor története, a Csodaszarvas üldözése a meotiszi ingoványokba, és az a leányrablás, melynek eredménye a hun és a magyar testvérnépek születése, amely tehát népünk eredetmondája. Az előzőekben leírtak után talán már nem is meglepetés, hogy itt is megjelenik a kürt. Idézzük a Képes Krónikát Barsi János fordításában:
„A meotisi mocsarakba mentek tehát, és öt évig nem mozdultak ki onnan. Amikor a hatodik esztendőben kijöttek, a tenger nélkül való pusztában a sátrak alatt véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, akik férjeik nélkül a kürt ünnepét ülték, és történetesen éppen zene hangjai mellett táncot jártak. Jószágaikkal együtt gyorsan elragadták őket a Meotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első rablás. Történt pedig, hogy ama csatában a gyermekek között Dul alán fejedelem két leányát is elfogták; egyiküket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól erednek mind a hunok vagy magyarok.”
Nézzük a mondát egy másik forrásban, Kézai Simon mester Gesta Hungarorumában, Bollók János fordításában. Bár ebben nem szerepel a kürt, viszont nagyon érdekes kulcsszavakat találhatunk benne, melyek sejteni engedik a monda mitikus mélységeit.
„Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, s beleegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz vidéke pedig Perszisszel szomszédos: egyetlen kis gázlótól eltekintve, körben mindenfelől tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek , de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Nehéz oda a ki- és a bejárás.
Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a pusztaságban véletlenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férjük nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is; egyiküket Hunor, a másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét.”(Kézai Simon, 2004, 91-92. oldal)
Miről is szól ez az elbeszélés? Egyrészt nyilvánvalóan a hun-magyar nép eredetmondájáról. De figyeljünk föl rá: a Meótisz név összecseng a mítosz szóval! Mitikus téridő szinten mozgunk tehát. Ez azt jelenti, hogy több téridő-szín is egymásra íródik, és ezeken a rétegeken át a teremtés titkainak legmélyére is beláthatunk. Milyen is ez a terep, amelyen járunk? Először is ingoványos. Az „ingó” szó (ingovány vagy ingóság kifejezés töveként) hétszer is előfordul a szövegben. Olyan világ ez, ahol még nem szilárdultak meg, még nem nehezültek anyagba a létezés elemei, ingó, képlékeny állapotban vannak. Ezt a képlékenységet, illékonyságot jelzi a gímszarvas váratlan eltűnése is. Ugyanakkor ez a világ rejteki és elzárt. Egyetlen kis átjáró köti össze a valóság többi részével. Viszont körbezárja a tenger. A belső-ázsiai török népek nyelvében Tengrinek hívják a Teremtőt. Ez a rejteki, elzárt belső világ mintegy a Teremtő ölében pihen. Vagyis éppen teremtődik. Úgy gondolom, hogy ez a belső, tünékeny-képlékeny világ, mely egészen teremtés közeli állapotban van, ez maga a halhatatlan lélek. Hunor és Magor a saját önvalójába, a lélek legmélyére szállnak le. Ez egy belső ösvény, egy emberpróbáló beavató út, hiszen egyetlen átjáró van, és „nehéz oda a ki- és bejárás”. Amikor belépnek ebbe a világba, öt éven át nem is mozdulnak ki belőle. Egy korábbi, Szabó Károly általi fordításban ez így szerepel: „mozdulatlanul maradának”. Ez fordítás még inkább érzékelteti, hogy a testvérek egy létforgatagból kivonuló, meditatív, belső lényegükbe visszahúzódó állapotba kerülnek. A török fordításban fennmaradt krónika, a Tárih-i Üngürüsz egyenesen arról beszél, hogy a két testvér monostort épít azon a helyen, ahol a csodálatos vad eltűnik a szemük elől, és itt alázatos imádsággal és elmélkedéssel töltik az időt.
De aztán – ahogy a Tárih-i Üngürüsz fogalmaz – a hatodik esztendőben „Szívük rejtekében felébredt a hatalom utáni vágy.” (Tárih-i Üngürüsz, 1996, 6. oldal). A „szív rejteke”, ez maga az a titkos tartomány, amit a Meótisz, a mítosz mélységeiben találtunk. A két testvér azonban most már meg akar nyilvánulni, a tettek mezejére kíván lépni, a teremtés ízét meg kívánják kóstolni. A hatodik esztendő és a hatalom szó is azt sugallja, hogy ez a megnyilvánulás a hatos szám jegyében fog állni. Az ősi számmisztika szerint a hatos szám a kétféle minőség, a férfi, a tüzes, nap-szerű, és a női, vizes, hold-szerű hármasság egyesülését jelenti (Hamvas Béla, 2005. 179. oldal). Vagyis itt teremteni a nemiség útján, a két nem egyesülése útján lehet. Hunor és Magor nem a szerzetes, a szent ember útját választják, dacára az elvonultságban, a befelé fordulásban töltött beavató éveknek – mint teszi azt késéi leszármazottjuk, Szent Imre herceg. Ők egy vérvonalat indítanak el, a hun és magyar nemzet vérvonalát.
Hogy itt létállapot váltás történik, azt jelzik a felbukkanó nevek: Belár és Dula. A belső (Belár) világból most ki kell törni a külsőbe, a túli (Dula) világba. A rablás cselekedetében is benne rejlik ez az áttörés. A rablás elragadása valaminek, lényegében egy állapotból való kiragadás, végső soron elragadtatás. Egyrészt nekik is ki kell zökkenniük egy eddigi állapotból, át kell lépniük egy kapun, másrészt a nőket is magukkal kell ragadniuk. Bár ezek a nők már asszonyok, hiszen férjeik és gyermekeik vannak, itt mégis egyfajta szűzi állapotban jelennek meg, hiszen férfiak nélkül táncolnak. A magyar néptánc hagyományból pedig tudjuk, hogy a nők (leányok) tánca, amelyik mindig körtánc, éppen a Szűz állatövi jegyét, tehát a szűz állapotot idézi meg. Ez azt jelenti, hogy ezek a nők szellemi vonatkozásban szüzek, akiket ebből az állapotból ki lehet és kell ragadni.
Az is érdekes, hogy Hunor és Magor gyerekek közül választanak maguknak feleséget. Ha csak nem akarjuk a pedofília vádjával illetni őseinket, akkor erre is magyarázatot kell találnunk. A gyermeki állapot istenközeli állapot. A gyermek Molnár V. József megfogalmazásával még „Isten tenyerén él”. Ezzel megint az egész szövegből sejthető teremtés közeli, még nem teljesen anyagiasult, „ingó” szellemi közeg idéződik meg. Mint ahogy a Dula név megidéz egy különleges foglalkozást, a születő életnek az anyagba, a testbe költözését segítő dúla alakját.
A Képes Krónika változatából azt is megtudhatjuk, hogy ez a vízözön utáni első rablás. Egy hatalmas, mindent elsöprő kiáradás után, amikor a létezés gyökeres visszametszése történik. Újra kell indítani a teremtést, újból szerves, élő minőséggel kell fellelkesíteni az anyagot.
A 8. képen az egyik csernigovi (Ukrajna) ivókürt díszítményeit láthatjuk, László Gyula rajzán. A régészprofesszor úgy véli Fettich Nándorra is hivatkozva, hogy a kürt egyértelműen magyar vonatkozású emlék, és éppen Hunor és Magor csodálatos vadászatát örökíti meg (László Gyula, 2006, 311. oldal). Elgondolkodtató a két alak ábrázolása. Mennyire nevezhetőek egyáltalán emberi lényeknek ezek a figurák? Mai fogalmak szerint alig-alig. Figyeljük meg a baloldali alak kezeit. Jobb keze teljesen szabályos emberi forma, a bal viszont inkább hüllőszerű, hártyás végtagnak tűnik. Arca(?) leginkább oroszlánszerű. Társa megjelenése, vonásai még kevésbé azonosíthatóak. Mintha itt éppen csak formálódna az anyagi köntösbe nehezülő, a földi közegbe alászálló ember (1). Megint azt érzékelhetjük, hogy teremtés közeli pillanatot láthatunk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy – mint arról már korábban szó esett – Magor nevében a magszerű állapot, és az ebből való kihajtás, csírázás, azaz ébredés, Hunoréban pedig a védelmező hám funkció, illetve a szunnyadó, hunyó állapot foglaltatik benne, ez még közelebb visz az élet sarjadásának, új minőség alakot öltésének képzetéhez. És ez az ábrázolás megint – talán már meg sem lepődünk – egy kürtön jelenik meg!

8. kép Csernyigovi ivókürt veretének rajza (László Gyula nyomán)

Árpád kürtje

Nem kell sokáig keresgélnünk, hogy újból felbukkanjon a kürt a magyarság történetében, mégpedig ismét különleges szerepkörben. Árpád vezér és a hét törzs hazatérését a Kárpát-medencébe krónikás hagyományunk második bejövetelként emlegeti. Amikor Árpád és a magyarok Erdélyben várakoznak, a Szvatoplukhoz követségbe küldött Kusid földet, füvet és a Duna vizét viszi nekik. Egy szertartás játszódik le ekkor, melyről így számol be a Képes Krónika (Barsi János fordítása):
„Árpád pedig övéi között megtöltötte a kürtjét a Duna vizével, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyességét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Miután szavait bevégezte, az összes magyarok háromszor felkiáltottak: „Isten, Isten, Isten”.” (Képes Krónika, 2003, 60. oldal).

9. kép Árpád kürtje a Képes Krónikában

Itt is szerződés megkötése történik, mely Istennel köttetik a haza földjének megszerzésére és (mindörökre szóló) megtartására. A szkíta testvérek (és Etelközben a hét vezér) egymás véréből ittak, hogy ezzel megerősítsék a közöttük kialakuló szent köteléket, különleges kapcsolatot. A Duna a Kárpát-medence legfőbb folyója, legnagyobb ere, a benne áramló víz pedig a vére. Ez is egyfajta vérszerződés, melynek fő eszköze a Duna vizét befogadó kürt. Hogy milyen jelentőségű ebben a szertartásban a kürt, érzékelteti, hogy Árpád kimondottan a kürtre kéri a Mindenható kegyes áldását. A nagy jelentőségű pillanatot – a második bejövetel folyamatába mesterien beágyazva – a Képes Krónika egyik legszebb, nagyméretű miniatúrája is megörökíti (9. kép).

Lehel kürtje

A következő állomás a kürt magyar hagyományának útján Lehel (Lél) vezér mondája (10. kép). A történet az Augsburg vára alatt, a Lech-mezőn 955-ben vívott csatához kapcsolódik. (Nem térünk ki ezen a helyen részletesen arra, hogy bár ez egy vesztes ütközet volt, a hivatalos történelemtudomány a jelentőségét aránytalanul felnagyítja, és vele szemben a páratlanul sikeres nyugati hadi vállalkozásokat, például Bulcsú vezér 953-54-es zseniális hadjáratát jóformán teljesen háttérbe szorítja, szinte feledésre próbálván ítélni ezeket). Idézzük megint a Képes Krónikát:
„Elfogták azon a helyen Leel-t és Bulchu-t, a jeles kapitányokat, és a császár elé vitték. Mikor a császár megkérdezte tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez, így válaszoltak: „Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk üldözéseteket, akkor fogtok el és öltök meg bennünket.” Erre a császár: Válasszatok olyan halált magatoknak, amilyet akartok.” Így felelt neki Leel: „Hozassék ide a kürtöm, mihelyt belefújtam, majd felelek.” Odavitték neki a kürtöt, és amikor nekikészült a kürtfúvásnak, közelebb lépett a császárhoz, és állítólag olyan erősen homlokon vágta a kürttel a császárt, hogy az uralkodó meghalt ettől az egyetlen ütéstől. Mondta neki: „előttem fogsz menni, és szolgám leszel egy másik korban”.” (Képes Krónika, 2003, 67. oldal)
Lél vezér nevében – erről is volt már szó – a lélek szó rejtőzik. Hogy itt olyan történésről van szó, amely a lelkiséggel is kapcsolatos, megerősíti, hogy a Lech-mezőn járunk. A lélek és a kürt között pedig – mint már eddig is láthattuk – szoros összefüggés van. Miben áll ez a kapcsolat az augsburgi ütközet esetében? Feltűnő, hogy a Krónika elbeszélésében a 918-as dátum szerepel, holott történelmi tény, hogy a csata 955-ben, I. Ottó uralkodása idején zajlott. A hivatalos történelemtudomány szereti is leszögezni, hogy lám, milyen megbízhatatlan a magyar krónikás hagyomány, hiszen ilyen komoly tévedéseket tartalmaz. De vajon valóban a pontatlan emlékezet az oka ennek az eltérésnek? Nem az-e a valódi ok, hogy a Konrád nevet akarta behozni a történetbe a krónikás? Ha utánanézünk, kiderül, hogy volt a csatának egy Vörös Konrád nevezetű szereplője. Ő volt az a frank gróf, aki fellázadt I. Ottó ellen, a magyarokat hívta szövetségesül, majd köpönyegforgató és áruló módon átállt Ottó oldalára, és a Lech-mezőn már a magyarok ellen harcolt (itt is lelte halálát). Vagyis megszegte azt a szerződést, amit a magyar vezérekkel nyilvánvalóan megkötött. A szerződésben foglaltak megtartása a szkíta erkölcsöt gyakorló népeknél – gondoljunk a kürttel vérszerződést kötő testvérekre – alapvető követelmény. Megszegése pedig a legnagyobb bűn. És ahogy a kürt, mint az eddigiekben láttuk, a szerződés megkötésének eszköze, úgy annak megszegése esetén pedig az árulót büntető tárggyá válik. Az eskü megtartása pedig lelkiismereti kérdés. Ezért sújtja agyon éppen Lél vezér és éppen a kürttel az áruló Konrádot (2).

10. kép Lehel kürtje a Képes Krónikában

Az pedig a krónikás rendkívül leleményes megoldása, hogy az áruló gróf és a korábbi császár személyét egymásra „úsztatja”. Ebből érzékelhetjük, hogy a probléma nagyobb, mint Vörös Konrád egyszeri köpönyegforgatása. A német-római császárságra általánosságban jellemző volt a cél érdekében – mely a többi ország rovására történő gátlástalan terjeszkedést jelentette – mindent, a becstelen eszközök használatát is megengedő magatartás. Gondoljunk Szent Imre herceg „szerencsétlen vadászbalesetére” (3).
Ha megfigyeljük a Krónika miniatúráján a két elfogott vezér alakját, azt láthatjuk, hogy testük kontúrja az övvonaltól a mellkas szintéig egybeíródik, lényegében egy testet alkotnak. Megint a szkíta hagyományból már jól ismert testvéri összetartozást, az egymást kiegészítő és feltételező viselkedést jelezve. Lábtartásuk pedig megidézi a kul-obai testvéreknél már látott egyező-keresztező vonalakat, vagyis a jézus-krisztusi példát. Miközben Lél lesújt kürtjével, Bulcsú tekintete épp ellenkező irányba fordul. Ő az elnéző, megbocsátó magatartást képviseli kettejük testvéri párosában. Mintegy jelezve, hogy a Halak világkorszakának végén elkerülhetetlen az ítélet eljövetele, ugyanakkor – illetve éppen ezért – jelen van a kegyelem is!
Hiszen az ítélet végül is kegyelem és a kegyelem pedig ítélet… Bulcsú pedig nevében a búcsú, búcsújárás fogalmát hordozza, amely a vallásos gyakorlatban a bűnbocsánat, a kegyelem elnyerésének útját jelenti.

A kürt további felbukkanásai

Makkay János Az Árpádok szent kürtjei és a meótiszi kürtünnep című könyvében tudósít Szent István király ezüst veretes kürtjéről, melyet középkor végi forrás említ:
„ A Szent István által 1019-ben alapított Zala-szigeti Szent Adrián mártír-egyház 16. századi leltára szerint 1553-ban még őrizték Szent istván kürtjét. „Az egyház marhájának minden hozzávalójáról” szóló részben szerepel: Kürt szent István királyé 1, kinek az két végén két remek ezüst vagyon.” (Makkay János, 2009, 95. oldal)
Ipolyi Arnold Magyar mitológia című művében a népi csillagnevek között említi „Lehel kürtjét”, Hunyadi „kornétáját” és Mátyás „kürtjét”. (Ipolyi, 1854, 273-274. oldal)
Azt látjuk, hogy a kürt végigkíséri a magyarság sorsát, a szkíta időktől az utolsó magyar királyig, valódi szakrális uralkodóig, Hunyadi Mátyásig. Meghatározó szerepű, sorsdöntő pillanatokban jelenik meg (hun és magyar nemzet keletkezése, honvisszafoglalás). Ezért nagyon fontos, hogy Szent László király ezüst kürtje is napfényre kerüljön, a jelentőségét megérdemlő figyelmet megkapja. Örvendetes hír, hogy a kürt végre előkerült a győri bazilika sekrestyéjének szekrényéből, melynek alján évtizedekig porosodott, és a Szent László király tiszteletére összeállított kiállításon bemutatásra került (11. kép). Az igazán jó az lenne, ha visszakerülne a helyére, a Szent László Herma nyakába, hogy a király, ha itt az ideje, ébreszteni tudja népét!

11. kép László király fejrekonstrukciója és a kürt

Az írás egy készülő nagyobb dolgozat egyik fejezetét képezi.

Jegyzetek
[1] Az emberré válás, az evolúció tradicionális, szellemi megközelítésének rendkívül értékes összefoglalását adja Buji Ferenc „Az emberré vált ember” című tanulmányában. Eszerint az állati létformából való kifejlődés darwinista elképzelésével szemben az evolúció kezdettől a végig magának az embernek a fejlődése, melynek során a főágról leszakadó, így statikussá, zsákutcává váló vonalak hozzák létre a tulajdonképpeni állati formákat. (Buji Ferenc, 2009, 13-78. oldal)

[2] Csajághy György többször emlegetett könyvében említi a bizánci követ és az avar kagán találkozóját, ahol a lóhátról tárgyaló kagán felemelt kürtjét haragosan megrázva fenyegeti meg a (feltehetően szokása szerint éppen nem szavatartó) bizáncit.

[3] A Konrád név visszatérő elem történelmünkben, jellemzően ellenerős hatásként. Mintha nem lenne véletlen a Konrád név és a „kontra” szó összecsengése. Léllel és Bulcsúval szemben Vörös Konrád, Szent Istvánnal és Imrével szemben II. Konrád áll, Szent Erzsébetet pedig marburgi Konrád gyötri rideg kegyetlenséggel. Érdemes még megemlíteni, hogy Szent Imre legendájában is szerepel egy Konrád, aki éppen a herceg fehérvári sírjánál nyer bűnei alól feloldozást.

Jobbágyi Zsolt

Felhasznált irodalom

Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig. A sumír lelkiség és mitológia. Magyar Ház, 2004.
Bakay Kornél: Szent László király oltalmazza Somogyvárt! In: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Kráter Kiadó, 2004
Buji Ferenc: Az emberré vált ember. Kairosz Kiadó 2009
Csajághy György: A „Lehel-kürt”. A lovas népek kürtjei, rangjelző ivókürtjei és a „Lehel- kürt”. Hun-idea Kiadó, 2005
Götz László: Keleten kél a Nap I-II. Püski Kiadó, 1994
Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak Hargitára. Népszava, 1990
Györffy György: István király és műve. Gondolat Kiadó, 1977
Hamvas Béla: Tabula smaragdina. Mágia szutra. Medio kiadó, 2005
Ipolyi Arnold: Magyar mitológia. Pest, 1854
Karácsonyi János: Szent László király élete. Attraktor kiadó 2006
Képes Krónika. Hasonmás Kiadás. Nemzeti Kincseinkért Egyesület, 2003
Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. In: Milleniumi magyar történelem. Osiris Kiadó, 2004
Kiss Tamás – Szabó Béla – Székely Zoltán: A Szent László-herma 400 éve Győrött. Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, 2007
László Gyula: Szent László győri ereklyetartó mellszobráról. In: Régészeti tanulmányok. Magvető, 1977
Magyar Zoltán: „Keresztény lovagoknak oszlopa”. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996
Makkay János: A laskodi Szent László-freskó és a keresztről leemelt vérző Megváltó. Szent László és a Szent Grál Laskodon. Magánkiadás, 2001
Makkay János: Az Árpádok szent kürtjei és a meótiszi kürtünnep. Magánkiadás, 2009
Makkay János: Az Árpádok szent kelyhe és szent csészéje. Magánkiadás, 2010
Kiadó 1977
Molnár V. József: A táltoskirály. In: Gál Péter József – Molnár József: Idvezlégy, kegyelmes Szent László kerály, Magyarországnak édes oltalma. Örökség Könyvműhely, 1999
Padányi Viktor: Dentu-Magyaria. Püski Kiadó, 2000
Pap Gábor: Fénylényünk leszállóban. In: Fényhozók. Székelyföldi fal- és mennyezetképek az Igazság Napjának megvilágitásában. Sárosi Kft. 2006
Pap Gábor: Krónika, képnyelven elbeszélve. In: Képes Krónika. Nemzeti Kincseinkért Egyesület, Budapest, 2003
Pap Gábor: Egyező és keresztező: A Vízöntő-paradoxon szakrális vonatkozásairól. In: Hazatalálás. Püski Kiadó, 1999
Pap Gábor: Fényre éledő üdvtörténet. Polar Kiadó, 2009
Pap Gábor: Ki volt Magyar Ilona? In: Dobogó X. évf. 3.4. szám, 2011
Pap Gábor. Lúdas Matyi, avagy a magyar nemes megigazulása. 2011. Két Hollós Kiadó
Pap Gábor: Bánk bán a világdráma színpadán. 2011, Két Hollós
Péter Tamás: A Szent Korona mint nemzeti jelkép. Győri Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár, 2007
Szántai Lajos: Fény által festett történelem. In: Képes Krónika. Nemzeti Kincseinkért Egyesület, Budapest, 2003
Szántai Lajos: Koppány kupája. Előadás jegyzet
Tárih-i Üngürüsz. A magyarok története. Léva, 1996